Mit szeretnek hallani az emberek?

Ma benn voltam megint kedvenc teaházamban, ahol egészségnap szervezésén törik az agyukat, és eszükbe jutotttam, akár mint előadó. Ezzel vannak komoly fenntartásaim, de azért azonnal azon agyaltam, mégis mit mondhatnék én. Vagy mi az amit tőlem hallani akarnak. Egyáltalán mi az amiben én kiemelkednék, amiért ott állhatok, és én mondok nekik valamt. Ezt a gondolatomat hangosan is kimondtam, majd közölték, hogy ott állhatok, mint a blgom felelős szerkesztője(most jövök rá, hogy blogot szerkeszteni felelőség....), és ezen jót nevettünk. És valahol igazuk van. Ma már bárki mármit, bárhol mondhat, és a blogom sokkal nagyobb fórumra nyitott, mint egy kislétszámú előadás, de valahogy az mégis felelőségteljesebb dolognak tűnik(csak mert látom akiknek beszélek, mert azonnal reagálhatnak?). A blogom egy folyamat, az előadásnak meg 40 percben kell elejének, és végének lennie, közte mondanivalóval, ami gondolatot ébreszt, és információt ad. Tanácsot, vagy csak érzéseket. Egyáltalán az én előadásom mit szeretne adni? Sok a kérdés, és ha jobban belemegyek, egyre több.
Tervezem, hogy lesz egy előadás sorozat, amit Bicskére szervezek, és még véletlenül sem én beszélnék, hanem egy gyakorlott, meghívott ember. 3 előadást tervezünk, és ha van érdeklődés, akkor még 3-at. Leültem a tevezett előadóval beszéni a témákról, és azzal kezdtem, hogy ahhoz hogy az emberek létszáma nőjljön a következő előadásra, nem pedig csökkenjen, az kell, hogy az első előadáson bólogassanak. Hogy ez mit jelent? Olyasmit hallanak, amivel egyetértenek, és tetszik nekik, és a saját gondolataikat érzik megfogalmazva. Egy ügyes előadó még így is tuja remek irányba vezérelni a hallgatóságát. Az előadó akinek ezt mondtam, és ezután nevezzük TG.-nek, néhányan talán tudják is ki ő ezután már, közölte, hogy marketingesnek kellett volna menjek, mert ezt így még nem hallotta, de mindig valami ilyesmi a célja. Erre akkor mosolyogva közöltem, hogy na ezt kell érezzék a vendégek az első előadáson, hogy eladjuk a sorozatot. Most magamat akartam eladni, hogy tudd, érdemes rám bízni a sorozat szervezését. Közel nem volt ez ennyire tudatos, csak jól sikerült, jól jött ki, és megértettük egymást.
Most, hogy én gondolkodom mit mondhatnék, egyre jobban rájövök, hogy én nem népszerű, hanem őszinte akarnék lenni. Nem értenének egyet, és dühösek lennének, és ki tudja mi mindent gondolnának rólam, de őszinte lennék. De itt felmerül a következő kérdés. Ha csak azért, mert az esetleg radikális őszinteségem nem szimpatikus nekik, az igazság amit mondok csak a dühüket fogja táplálni, nem az egészségüket szolgálni. A farkába harapott a kígyóm...népszerűnek kell lenni, és remek előadónak.
Most az az érzésem támadt, hogy egy mosolygós, nem elhízott családanya, feleség, aki első ránézésre ha figyel jó benyomást kelt, tud e olyat mondani, amivel teljes ellenszenvet vált ki? Mint például olyat, hogy az élelmiszeripar nem azért etet minket azzal amivel etet, hogy mi életerősek, egészségesek, jól tápláltak legyünk, hanem azért, mert az termeli a legtöbb profitot, azt érdemes éppen nyomni, mert ez a politikai helyzet aktuális kedvenc alapanyaga, vagy nem is tudom. Persze, arra mindenki bólogat még esetleg, hogy amit mások adnak, akikre bízzuk magunkat azok visszaélnek ezzel, nem néznek hosszútávra, stb. Lehet másokat szidni. De nálam nem ez a fordulat következne. Hanem a személyes felelősségvállalás. Hogy mennyire mindegy, hogy a piac mit akar eladni, ha nem tudja, mert neked malmod van otthon, és gabonát veszel. Nem kenyeret, finomítva, tuningolva. És hogy lehet otthon kenyeret sütni, nem is nehéz, és finomabb. Persze, de csirkét nem tud mindenki tartani, tehénről meg nem is beszélve. Sajnos erre jön a még népszerűtlenebb válaszom, hogy nem is kell, semmi szükség rá. És belemennénk a tej kálcium tartalmának kérdésébe, a fehérjékbe, a zsírokba, és mindenki okos lenne, csak én érezném magam butának, mert nem tudom átadni a tudásomat. Hivatkozni tudok, könyvet tudok a kezébe adni, hanganyagot, további előadás lehetőséget. No és ez lenne a tökéletes csőd utolsó előtti lépése: Mit képzelek én róluk, hogy ők tudnak kenyeret sütni, és eladásokból meg tudja fene mikből még tanulni is, a napi 8+x munkaórájuk mellet!? Meg amúgy is van már valami, amihez értenek, és nekik az az x év tanulás a diplomáig(amely x-nek az értéke tényleg közel egyenlő a munkaidő után munkával töltött órák számával) éppen sok volt ahhoz, hogy ne akarjanak még ehhez is érteni. A dolgozó nők már a köveket gyűjtögetnék, amiket a következő mondatom után fognak hozzám vágni, de csak ennyit mondanának: nekem mázlim van, hogy még nem kell visszamenjek dolgozni, mert eltart a férjem(itt már sokat esett a népszerűségi indexem a kezdetekhez képest, emlékestek a mosolygós stb...stb...). Ja hogy soha nem is dolgoztam, nem is akarok? Kezdek nulla lenni, vagy már szinte ellenség. Persze így nekem könnyű dagasztgatni a kenyeret, varrogatni a ruhát, és az a minimum, hogy ebédet adok a dolgozó eltartómnak. És én leszek aki csak a gyesért szülöm majd a következő gyereket(csak meg ne tudják, hogy esetleg nem kórházban).Mellesleg még csak gyesem sincs, mert dunsztom nincs hogy kell felvenni(erre nem vagyok büszke). Szóval ott fogunk tartani, hogy az a minimum, amit én teszek, és én egyet is értek velük, sőt sajnos még annyit sem, mert a takarítás pl rémesen megy, és sok más is. De ők azt gondolják hogy nem lehet megélni egy fizuból a mai világban, főleg ahol több gyerek van. Mert minden egy vagyon, és az élelmiszer árak is az egekbe szöknek. Itt én már csak hallgatok, mert nem tudom elmondani, hogy a nem dolgozásom közös döntés, és az én szakmám az ahogy én nő vagyok, és ahogy én a női szerepet betöltöm. Egy olyan hivatás, amit nem tanítanak egyetemen, amiről nem kapok 6 év után diplomát, csak csinálom, és tanulom nap mint nap. Az a szakma, ahol nincsenek munkaviszony, jog, bíróság, főnök, akit lehet szidni, szabadság, amit ki lehet venni, táppénz ha beteg vagyok. Nincs tengerparti nyaralás, hanem életmódtábor van, amit imádok, mert azt tanulhatom ami az életem, amiért élek, és amit nap mint nap teszek. A főnök helyett önfegyelem van(ha sikerül). Táppénz helyett egészségesnek maradás, mert a gyereknek nem mondhatod, hogy ma nincs ebéd, mert anya beteg. Nincs alkalmazott, nincs akire mutogassak. Van ezek helyett, a személyes felelősség vállalás, a tudatos döntés az autómatikus tömegkövetés helyett. És van valami, ami felteszi az íre a pontot, amit az előadásom elején elkezdtem megrajzolni. Van Isten, akire rábízhatom magam. Aki a fejlődésemet akarja, ahogy én a gyermekem fejlődését. Aki nekem mindent megad ahhoz, hogy fejlődjek, és igyekszik jó fele terelni, még akkor is, ha nekem ezzel fájdalmat okoz. Van egy Isten, aki adott nekem szülőket, akik most a fedelet biztosítják a fejem fölé, azt az otthont, amit szeretek, és becsülök. Van az Isten, aki a férjemet adta, aki a lehető legjobb társam, és én is az szeretnék lenni a számára, aki szereti a munkáját, és jól is csinálja. És van mindenem, ami kell, ami fontos. A kicsi fiam az eddigi legnagyobb ajándék, és a terveimben még több gyermek szerepel. Van valaki, akiben hiszünk, akinek a tenyerén járunk, aki naponta erőt, és új tanulnivalót, és bármit ad, ami csak kellhet. És sokszor kellenek fájdalmak, nehéz döntések, áldozatok,és tapasztalatok, hogy van még mit tanulni, mint például előadást tartani egy szemléletről, amit elmondani nem lehet, csak élni. De mi van ha legalább meg kell próbálnom? Mi van ha valakinek adnék valamit, amit tőlem kell megkapjon? Elgondolkodtam... megírtam....és ezek a gondolatok nem állnak távol az előadástól mentes hétköznapjaimtól sem. De ez a lehetőség most ezt felszínre hozta.... De azt hiszem felhívom TG-t, hátha ráér, ő, vagy valaik aki nálam gyakorlottabb előadó, és nem az én feladatom megtartni az előadást, csak biztosítani a jó előadót. De bízzuk ezt egy kicsit még a fenn említett Istenre, mert sok még a kérdés....a válaszoknak meg idő kell.