Fájok!

Tegnap este megint sikerült engem bántania anyukáméknak. Tudom nem ez a céljuk, és azt is sejtem, hogy ők azt érzik, hogy én bántom őket, tehát magamban kell a segítségükkel magamnak okozott fájdalmat kezelnem. Nekem a kezelés az írás, akkor is, ha nem vagyok egy Jókai szintű író. Magam önzéséből írok. Mert jólesik. Az ha másnak jólesik olvasni, akkor az egy plusz olyan ajándék nekem, ami nagy nagy örömet okoz.
Tegnap 8 óra körül értünk haza kis családommal, jó hangulatban, egy remek nap után. Anyáék vacsoráztak. Mivel húsmentes kaja volt, és én az ilyen alkalmakat kihasználom, hogy anyának megadjam az ő főztjéből való evés örömét, leültem, és ettem gombóclevest, ami fincsi volt, és a régi idők emlékét idézte. Anyáékkal beszélgetni veszélyes. Nem tudok rá jobb szót mondani, én nagyon félek tőle... Mindig sérülök közben. Valószínű túlérzékeny vagyok, de ez a tényeken nem változtat. Igyekszem a legcsöndesebben eltölteni velük az ilyen étkezéseket. Gergő is kijött, és eszegette a maga szokásos esti gyümölcsadagját. Elmeséltem (én óvatlan) a napomat pár szóban, mivel anya megkérdezte hol voltunk. "Meglátogattuk az egyik blogos babát". Anya itt elkezdett hangot adni, a blog fokozott veszélynyújtásainak, és aggodalmának. Nem értettünk egyet vele, de nem igazán mondtunk semmit. Aztán anya után, apa vette át a szót, hogy ő veszélyesnek ugyan nem tartja, de nagyon nagy felesleges időpazarlás, sőt, esetemben már betegség. Tőrt döftek belém, de hallgattam. Mert ha én erre akár annyit mondok hogy aú, akkor már kiabálok velük, és nem lehet velelm beszélgetni. Apa folytatta. Hogy és amellett, hogy én folyton a gép előtt ülök, nem halad semmi. Nincs fenn a függyöny (állandó elem), koszban, és mocsokban élek(itt már anya vette át a szót, a maga temperamentumával), nincs beoltatva a kutya, akármit is gondolok nincs rend nálunk, és új elemként(nyilván valami kiesett, mert nem emlékszem rá) nem szedjük össze soha a kutyakaját. Anya mindig jogos aggályokat mond, ez nem változik az évek alatt. De mindig vannak aggályai, és ettől az ember egy nagy rakás szarnak érzi magát, nagyon könnyen ha nem vigyáz. Nem kenyerem elkezdeni elsorolni, hogy mi minden az, amit megcsinálok, mert annyira kicsinyes lenne. Nem kezdem el nekik mondani, hogy ők mit nem raknak fel, tesznek el, és hogy náluk mekkora mocsok van, mert az egyszerűen méltatlan hozzám. Hallgatok. Pár perc után ezt teszi szóvá anya, mégozzá úgy hogy "és mi mondahatunk bármit, lehetünk akármilyen türelmesek, ti csak szartok a fejünkre....". Nem mondom hogy nem szarunk, felesleges, mert arra azt mondja, hogy de, akármit gondolok, mi szarunk az ő fejükre. Annyit mondtam, nagyon halkan(extrán halkan, nehogy azt higye hogy rodítok, és mert nincs hangom) hogy ha te úgy gondolod hogy nem veszem figyelembe amit mondasz, az a te érzéseésed, és te vagy érte a felelős. Apa erre magához vette a szót, egy számomra nagyon szemrehányónak ható igen ez így van erejéig, majd anya folytatta, és kezdte elölröl sorolni a kört. MAjd amikor befejezte, akkor én feláltam, hogy elviszem a mosogatóba a tányéromat. Ekkor azzal folytatta a monológját, hogy és most elvonulsz, és már el is felejtetted amit mondtam. Nem mentem el.... elmondta az egészet mégegyszer. Hallgattam, elvittem a tányéromat a mosogatóba, és elmentem. Nem sírtam. Nem tudtam. De nagyon fájt, és fáj ma is, és sokáig fájni fog.
Fáj, hogy nem is olvassák a blogjaimat, bele se szagolnak, de el akarják venni tőlem ezt az örömöt. Nagyon fáj, hogy nem látják, hogy mennyit küzdök 24 évesen, egy bolodog házaságban anyaként, a nekik való megfelelésért. És nagyon fáj, hogy az ő szülői kártyájuk kijátszása gyereket csinál belőlem,mert komoly munka, hogy ne kerüljön fel a függöny, mert én már csakazértse rakom fel, és hogy ne érezzem azt, hogy már nem az én igényem miatt rakok rendet, hanem mert anyukám terrorizál.
Nagyon fáj, hogy anyáékban felmerül, hogy én annyira érzéketlen vagyo, hogy amint belépek a lakásba, ahol naponta küzdök magammal, a porral, a bármivel, a rendért, a függönyért, máris elfelejtem mindazt amit ők mondanak nekem. Ők, a szüleim, akiknek nagyon hálás vagyok ezért az otthonérrt, akik felnveltek, és olyanná tettek, amilyen vagyok (igaz nekik nem tetszem...).
Ma összeszedtük kinn Gergővel a diót. Még a kutyakakát is, bár kiderült hogy azért lett a lista eleme, mert tegnap össze lett szedve, ezért friss élmény volt anyában.
A múltban eddig két önkifejezési eszközömtől tilttoak el anyáék, ami mai napig hiányzik: hegedű, színjátszás. Nagyon nagy hasonlóságot mutatnak ezek a blogommal abban a tekintetben, hogy sose hallottak hegedülni, csak az látták hogy elveszi az időmet a tanulástól (koleszols voltam), és sose láttak egy előadást sem (nem haragudtam érte soha, mert fontos dolguk volt helyette, de így évek múltával visszanézve, nehéz nem úgy érezni, hogy nagyon profin kerestek ürügyet). Jól ment a hegedű, és a színjátszás is. De a suliban sose voltam a legjavában az osztálynak, ezért mindig azt vették el, mait épp a legnagyobb időrablónak éreztek, és nem látták benne, hogy mimindent ad nekem. Ma sem akarok rosszindulatú lenni, hogy direkt nem látták azt a részét, tudatosan nem keresték, vagyhogy azt vették el, ami legjobban fájt...Az biztos, ezektől az elvonásoktól sose javult a tanulmányi átlagom, de a kapcsolatom velük annál többet romlott. Nem fogják elvenni a blogomat, és azt sem fogják elérni, hogy bűntudattól átitatva írjam a bejegyzéseket.
Bocsánat a negatív hangvételű postért, de most betelt a pohár, és nem az ő nyakuk ba szeretném méltatlan módon önteni, amit a jövőben megbánok. Bízom benne hogy ezt egyszer elolvassák, és talán kicsit hozzájuk is közelebb kerülök általa, nem csak magamhoz.