2008. október 2., csütörtök

Fájok!

Tegnap este megint sikerült engem bántania anyukáméknak. Tudom nem ez a céljuk, és azt is sejtem, hogy ők azt érzik, hogy én bántom őket, tehát magamban kell a segítségükkel magamnak okozott fájdalmat kezelnem. Nekem a kezelés az írás, akkor is, ha nem vagyok egy Jókai szintű író. Magam önzéséből írok. Mert jólesik. Az ha másnak jólesik olvasni, akkor az egy plusz olyan ajándék nekem, ami nagy nagy örömet okoz.
Tegnap 8 óra körül értünk haza kis családommal, jó hangulatban, egy remek nap után. Anyáék vacsoráztak. Mivel húsmentes kaja volt, és én az ilyen alkalmakat kihasználom, hogy anyának megadjam az ő főztjéből való evés örömét, leültem, és ettem gombóclevest, ami fincsi volt, és a régi idők emlékét idézte. Anyáékkal beszélgetni veszélyes. Nem tudok rá jobb szót mondani, én nagyon félek tőle... Mindig sérülök közben. Valószínű túlérzékeny vagyok, de ez a tényeken nem változtat. Igyekszem a legcsöndesebben eltölteni velük az ilyen étkezéseket. Gergő is kijött, és eszegette a maga szokásos esti gyümölcsadagját. Elmeséltem (én óvatlan) a napomat pár szóban, mivel anya megkérdezte hol voltunk. "Meglátogattuk az egyik blogos babát". Anya itt elkezdett hangot adni, a blog fokozott veszélynyújtásainak, és aggodalmának. Nem értettünk egyet vele, de nem igazán mondtunk semmit. Aztán anya után, apa vette át a szót, hogy ő veszélyesnek ugyan nem tartja, de nagyon nagy felesleges időpazarlás, sőt, esetemben már betegség. Tőrt döftek belém, de hallgattam. Mert ha én erre akár annyit mondok hogy aú, akkor már kiabálok velük, és nem lehet velelm beszélgetni. Apa folytatta. Hogy és amellett, hogy én folyton a gép előtt ülök, nem halad semmi. Nincs fenn a függyöny (állandó elem), koszban, és mocsokban élek(itt már anya vette át a szót, a maga temperamentumával), nincs beoltatva a kutya, akármit is gondolok nincs rend nálunk, és új elemként(nyilván valami kiesett, mert nem emlékszem rá) nem szedjük össze soha a kutyakaját. Anya mindig jogos aggályokat mond, ez nem változik az évek alatt. De mindig vannak aggályai, és ettől az ember egy nagy rakás szarnak érzi magát, nagyon könnyen ha nem vigyáz. Nem kenyerem elkezdeni elsorolni, hogy mi minden az, amit megcsinálok, mert annyira kicsinyes lenne. Nem kezdem el nekik mondani, hogy ők mit nem raknak fel, tesznek el, és hogy náluk mekkora mocsok van, mert az egyszerűen méltatlan hozzám. Hallgatok. Pár perc után ezt teszi szóvá anya, mégozzá úgy hogy "és mi mondahatunk bármit, lehetünk akármilyen türelmesek, ti csak szartok a fejünkre....". Nem mondom hogy nem szarunk, felesleges, mert arra azt mondja, hogy de, akármit gondolok, mi szarunk az ő fejükre. Annyit mondtam, nagyon halkan(extrán halkan, nehogy azt higye hogy rodítok, és mert nincs hangom) hogy ha te úgy gondolod hogy nem veszem figyelembe amit mondasz, az a te érzéseésed, és te vagy érte a felelős. Apa erre magához vette a szót, egy számomra nagyon szemrehányónak ható igen ez így van erejéig, majd anya folytatta, és kezdte elölröl sorolni a kört. MAjd amikor befejezte, akkor én feláltam, hogy elviszem a mosogatóba a tányéromat. Ekkor azzal folytatta a monológját, hogy és most elvonulsz, és már el is felejtetted amit mondtam. Nem mentem el.... elmondta az egészet mégegyszer. Hallgattam, elvittem a tányéromat a mosogatóba, és elmentem. Nem sírtam. Nem tudtam. De nagyon fájt, és fáj ma is, és sokáig fájni fog.
Fáj, hogy nem is olvassák a blogjaimat, bele se szagolnak, de el akarják venni tőlem ezt az örömöt. Nagyon fáj, hogy nem látják, hogy mennyit küzdök 24 évesen, egy bolodog házaságban anyaként, a nekik való megfelelésért. És nagyon fáj, hogy az ő szülői kártyájuk kijátszása gyereket csinál belőlem,mert komoly munka, hogy ne kerüljön fel a függöny, mert én már csakazértse rakom fel, és hogy ne érezzem azt, hogy már nem az én igényem miatt rakok rendet, hanem mert anyukám terrorizál.
Nagyon fáj, hogy anyáékban felmerül, hogy én annyira érzéketlen vagyo, hogy amint belépek a lakásba, ahol naponta küzdök magammal, a porral, a bármivel, a rendért, a függönyért, máris elfelejtem mindazt amit ők mondanak nekem. Ők, a szüleim, akiknek nagyon hálás vagyok ezért az otthonérrt, akik felnveltek, és olyanná tettek, amilyen vagyok (igaz nekik nem tetszem...).
Ma összeszedtük kinn Gergővel a diót. Még a kutyakakát is, bár kiderült hogy azért lett a lista eleme, mert tegnap össze lett szedve, ezért friss élmény volt anyában.
A múltban eddig két önkifejezési eszközömtől tilttoak el anyáék, ami mai napig hiányzik: hegedű, színjátszás. Nagyon nagy hasonlóságot mutatnak ezek a blogommal abban a tekintetben, hogy sose hallottak hegedülni, csak az látták hogy elveszi az időmet a tanulástól (koleszols voltam), és sose láttak egy előadást sem (nem haragudtam érte soha, mert fontos dolguk volt helyette, de így évek múltával visszanézve, nehéz nem úgy érezni, hogy nagyon profin kerestek ürügyet). Jól ment a hegedű, és a színjátszás is. De a suliban sose voltam a legjavában az osztálynak, ezért mindig azt vették el, mait épp a legnagyobb időrablónak éreztek, és nem látták benne, hogy mimindent ad nekem. Ma sem akarok rosszindulatú lenni, hogy direkt nem látták azt a részét, tudatosan nem keresték, vagyhogy azt vették el, ami legjobban fájt...Az biztos, ezektől az elvonásoktól sose javult a tanulmányi átlagom, de a kapcsolatom velük annál többet romlott. Nem fogják elvenni a blogomat, és azt sem fogják elérni, hogy bűntudattól átitatva írjam a bejegyzéseket.
Bocsánat a negatív hangvételű postért, de most betelt a pohár, és nem az ő nyakuk ba szeretném méltatlan módon önteni, amit a jövőben megbánok. Bízom benne hogy ezt egyszer elolvassák, és talán kicsit hozzájuk is közelebb kerülök általa, nem csak magamhoz.

9 megjegyzés:

Névtelen írta...

Megértem azt, amiről írsz! Sajnos én is hasonló dolgokon estem át. Én ezért költöztem el. Becsuktam magam mögött az ajtót, mindig csak annyira nyitom ki feléjük, amíg mindannyiunknak jó. Ez most működik, és így még tudunk is együtt sokat nevetni. Sőt, amikor kellett még ki is álltak mellettem! Ha maradok, erre talán kevés esély lett volna...
Fel a fejjel!!!!

Noémi írta...

Nagyon ismerős, ami írsz..hét végén voltam egy angyaltanfolyamon, ott kaptam egy megbocsátás- meditációt. Kérlek, írd le a mail-címedet (elkavartam valahová), mert elküldeném Neked. Segített..Fel a fejjel, jó úton vagy!

Névtelen írta...

Egy valamiben van igazuk a szüleidnek: a net előtt ücsörgés értékes időt vesz el tőlünk. Ezt én is így gondolom. De ezt persze neked kell eldöntened, hogy mennyit szánsz rá, nem másnak! A szülőknek nem az irányítás lenne a dolga, hanem háttérből segíteni, ha szükség van rá. Sajnos, ez már rég nem így működik a világban. Akkor adnak tanácsot is, amikor nem kérjük, amikor igazán kéne, akkor meg sablonos maszlaggal felelnek rá. Valamiért a mai kor embere már nem tud együtt élni több generációt átölelve. Én ezt nagyon sajnálom, mert én is éltem együtt nagyszülőmmel. Nagyon nehéz volt. De azért újra szívesen élnék így majd egyszer. Mert a nagyszülőknek emlékeztetnie kell az unokát, hogy egyszer ő is lesz öreg, az unoka pedig eszébe juttatja a nagyszülőnek, hogy ő is volt ám gyerek, fiatal :)
Azért megbeszélhetnéd ezt a szüleiddel egy nyugodt estén, hogy mik az elvárásaik felétek az együttélés kapcsán és ti mit szeretnétek. Aztán pont. A többi rátok tartozik, akkor is, ha abban a házban laktok is. Szerintem...
Na, jó sok tanácsot adtam :)
Marcsi

Unknown írta...

köszönöm a hozzászólásokat. Szerencsére tudom, hogy kiállnának mellettem ha kellene. A letisztázott szabályok nálunk sose működtek, már nem próbálnám meg újra. Igyekszem, és hallgatok, és ha egyszer az Isten megadja, akkor lesz egy pont jó távolságban lévő otthonom, ahol magam miatt lesz rend, függöny, és ha nem, akkor nekem lesz kellemetlen. Addig tanulok, és edződök, és ki tudja még mik várnak itt rám. Köszönöm a bíztatást. (most pl angolon voltam, és amikor hazajöttem anya épp vitte fel babát, hogy mesélnek az öcsémnak, és ez nagy segítség)

Unknown írta...

Érdekes a helyzet!?... (Tudjátok én vagyok a Apa.) Tisztázzuk az alaphelyzetet. Mint teremtményekre a Teremtő Isten ránkbízott egy egyedi lelket, akinek adott egy gyönyörű testet. Ő, bár mindig is Istené volt és lesz a Lányom. (Van aki Szildaként ismeri.) Már több mint 2 éve a szülő-gyermek kapcsolatnál erősebb, életre szóló házastársi kapcsolatban él a párjával, és ma már csodás gyemekükkel. Ez így nagyon jó és nagyon helyes.

Neki 3 testvért adott, ránk pedig még 3 gyermeket bízott a Jóisten. "Ránk"-ba bele kell érteni életem szeretett párját (Anya). Ez az a szeretetközösség ami körül a gondolataim, szavaim, tetteim forognak.

Hiszek az abszolutum létében. Ő Isten. Nem hiszek a relatívságok abszutumában. Ő volna a Káosz.

Ha hiszek Istenben, hiszek a Szeretetben is, és itt a helyzet kulcsa. Ennek a 8 fős közösségnek szeretetben kell élni. (Mi a szertet? Hát az, hogy örülök, hogy vagy.) Kölcsönösen figyelni arra, hogy életem a másik életét miképpen érinti. Ez vonatkozik az okozott zajra, környezet minőségére, és még sokminden egyébre. Nincs ezzel minddel gond. Ezek példák.

Azt is gondolom, hogy a közösen megálmodott célokba fektetett erőkifejtést (pl: lakrész kialakítása), azzal lehet értékelni, ha a szükséges gondoskodást megadjuk neki. Nem kényszerből, szeretetből.

Túl általános vagyok? Nem baj!

Anonnimusnak! Költözni csak akkor kell, ha a kialított hely már kevés lesz. Ha becsukják az ajtót én a magamét ki fogom tárni. Fel a fejjel!!

Noéminek!

Én sosem leszek angyal, de a Miatyánk mindíg közelebb visz a megoldáshoz. Ő a jó út, az igazság és az élet!

Marcsinak!

Megérezted, hogy az állapotbeli kötelességünk ellátása az első. Szildának ez a feleség-, az anyaszerep. Nekem férj- és az apaszerep. Nincs irányítási jogom. Ahhoz van csupán jogom, hogy a Családnak méltó otthont nyújtsak. Ez viszont kötelességem. Van néhány megjegyzés, ami feleslegesen bántó. Talán el lehetne hagyni.

Szilda! Kislányom! Ígérem többet nem leszek bloggoló. Nem az én stílusom. Írni jó. Számomra mindig tisztázzó folyamat, de egy csomó ügyet nem írásban, még csak nem is szóban, hanem tettben kell megoldani. Tenni kell! Tenni kell! Nem mindegy mit mondok, méginkább nem mindegy mit írok, de legkevésbé az a nemmindegy, hogy mit teszek. A többit pedig személyesen.



Isten Veletek: Székely Gyula



Ajándékba egy ima Tolsztojtól:

Kavics vagyok,

Kalács legyek!

Add meg Uram Isten!



Ui.:(Most már látom, hogy a bloggolás mennyi időt vesz igénybe. Nekem ennyi nincs.

Ti is gondoljátok végig!)

Névtelen írta...

Irigyellek téged, mert szerető család vesz körül. Tanulhatnál intelligenciát édesapádtól, tudod nem illik kibeszélni a családot, az életünket. Ha fáj valami, csendben négyszemközt kell elmondani, nem az egész világnak.
Csak egy kicsit szerényebben.

Unknown írta...

Remélem az inteligenciám tényleg fog fejlődni. Ha valami fáj, igyekszem négyszemközt lerendezni, de még nem vagyok hozzá elég bölcs. A szerető családom tényleg irigylésre méltó, de az biztos, hogy soha senkinek nem fogom az orra alá dörgölni, hogy miben fejlődjön, addig amíg nekem is van mit.
De köszönöm a hozzászólást, és sok mindenben egyetértek.
Nagyon remélem, hogy egyszer, egy nap, az édesapám nem csak ezt az egy bejegyzésemet fogja elolvasni, és inteligens gondolatokkal kommentelni. Mert ezen alkalommal is én hívtam meg a blogomra.

Névtelen írta...

Hát igen, egyszer mindennek eljön az ideje, de addig tényleg fejlődni kell.

Zsófi írta...

Ez nagyon érdekes bejegyzés volt egy huszonéves felnőtt nőtől...

Az édesapja hozzászólása meg számomra megdöbbentő...

Nagyon szomorú - szerénységem szerint - már az is, mikor a gyereket nem támogatják abban, hogy kiteljesedhessen (hegedülés és zongora) (bennem felmerült az a kérdés, hogy miért is jó, ha valaki ötös a suliban és nem hármas - ha másban nem is), de az megdöbbentő, ha valakit felnőttként, már saját gyermekkel rendelkezve sem képesek ELENGEDNI a szülei...

(Én menekülnék ebből a házból - bár én mindig is lázadó voltam.)

Sobre a Felicidade

About This Blog

Szilda életmódalakulása 2008 © Blog Design 'Felicidade' por EMPORIUM DIGITAL 2008

Back to TOP