Meggyőződésem, hogy nincs ilyen információ. Mert persze arzént senki nem enne, ha tudná, hogy épp arzént eszik, és ez így is van rendjén, bár lássuk be az arzén nem nevezhető élelmiszernek... úgyhogy térjünk tényleg a tárgyra.
Manapság annyit hallunk arról, mit mikor hogyan, honnan, miből, miért együnk. De vajon tényleg tudjuk hasznosítani ezeket az információkat? Vagy mindezek csak arra jók, hogy egy enyhe félelem keletkezzen bennünk, és azokat a dolgokat emeljük le a polcról a hipermarketekben, amik az egészséges mivoltjukat elhitetik velünk valamilyen módon. Ezeket a módokat mindannyian ismerjük, és a szívünk, vagy inkább az eszünk mélyén tudjuk is, hogy már annak is örülhetünk, ha 10%-a igaz.
Mondják egyes élelmiszer ipari termékekről, hogy rákos megbetegedések kockázatát növeli, szív és érrendszeri panaszokat okozhat, cukorbetegség kialakulását elősegíti. Kezdik rebesgetni, hogy a gyerekek mentális fejlődősére is hatással van*, és a viselkedésüket is befolyásolja....
Egészségkedvelő pillanatainkban megfogadjuk, hogy mostantól figyelünk, majd a következő bevásárlás első 10 percében feladjuk a kísérletet is, mert túl sok a tilalom, túl sok a kérdés, túl sok az ismeretlen. Rémisztőbb a gondolat, hogy innentől már semmit nem ehetek majd, mint az, hogy ártani fog az, amit megeszem. Rengeteget kellene tanulni, foglalkozni ezzel a dologgal. Kapcsolatok kiépítése, alapanyagok beszerzése, újra főzni tanulni, új ízeket megszeretni, tűrni a környezet ércelődősét, amikor gúnyos megjegyzéseket tesznek arra az ebédre, amit nagy kínnal reggel összeállítottál, és magad is félsz attól, hogy képes leszel e megenni, jól laksz e, és fogalmad sincs arról, meddig fogsz tudni emellett kitartani, beválik e, és ha bármi ok miatt lazítasz a szabályokon, ugyanazok az intrikák fognak nekipattani a fejednek, amiket akkor kaptál amikor az első fura ebédeddel beállítottál. És ezt látjuk előre, ezért létrejönnek bennünk azok a kicsit faramuci érvek, hogy dédanyáink is ezt ették mégis 90 évig éltek, ha nekik jó volt nekem is az lesz, és ez egy a rengeteg egy pillanat alatt megbukó butaságok palettáján, amikkel szembesültem másfél éves vegánságom alatt. A legnehezebb mai napig az, hogy kilógok egy közösségből, ahova egyébként én tartozónak érzem magam, és ez nem más mint a családom. Nehéz még az, hogy vannak egészségügyi problémák a családban, 8 éve gyűlő orvosi leletek, gyógyszerek, amik a betegséget gyógyítják, a mellékhatást csökkentik, a vasat pótolják. Elhízás, szívritmuszavar, túlérzékenység, türelmetlenség, állandó feszültség, enyhe agresszió. Vannak rémisztőbb, és kevésbé rémisztő jelek arra, hogy másnak sem ártana hasonló változás.
Nagyon sokféle információ megszerzése után döntöttünk úgy, ahogy döntöttünk, és napról napra bővítjük ezeket, mert még mindig vannak kérdések amiket feltesznek, és nem tudom pontosan még magamban sem a választ, annyira meg végképp nem, hogy röviden, összefoglalva adjam tovább az érdeklődőnek, vagy épp vizsgáztatónak. Mai napig nem értek a fehérjékhez, aminosavakhoz. Azt viszont látom, hogy mennyi de mennyi látványos, vagy épp rejtett változást hozott az életünkben ez a döntés, és tudom hogy ezt a környezetünk is látja. Eleinte volt aki tanácsot kért a saját problémájára, de nem tetszett a válaszom, mert ez kemény dolog. Mert neki nem olyan a férje, mint az enyém, ő nem tudna ilyen áldozatot hozni, ennyi időt belefektetni, hogy pld. kenyeret süssön, nincs pénze malomra, nincs ideje akkor enni, amikor kellene, nem tud lemondani erről vagy arról az alapanyagról. Ilyenkor szétteszem a kezem, mert kompromisszumok léteznek, de áruk is van.
Egész kiskoromtól hallgattam otthon, hogy az egészség az első, és legfontosabb dolog. Most csalódnom kell, mert a gyakorlatban ennek semmi nyomát nem látom. Mert a nem vacsorázás, és a fehér kenyér elhagyása túl kényelmetlen. Kényelmesebb bevenni 5-6 bogyót, mert az orvos azt mondta, nem pedig azt, hogy váltson életmódot. Sőt, némelyik orvos** jól alátámasztja hogy a koleszterin szint táplálkozással nem beállítható, hiszen ő, ennek már minden módját kipróbálta.
Persze a magas vérnyomásról ugyanezt nyilatkozta valaki más, cigarettával a szájában....(tényleg hinnem kéne neki?)
Ha tudnánk, hogy öl a cukor nem tennénk többet a kávéba? Ha tudnánk, hogy a disznó fuzárium gombával fertőzött gabonát evett nem ennénk meg? Ha tudnánk, hogy a fehér kenyér nem jó másra csak arra hogy éhesebb legyen a szervezetünk, és jó sok inzulinnak adjunk feladatot a szervezetünkben, lecserélnénk barnára? Ha tudnánk, hogy a bolt barna kenyeret komlóval vagy kávéval színezik, megsütnénk otthon a kenyeret? Ha tudnánk, hogy a csirke aminek akkora a melle mint egy kisebb pulykának gyakorlatilag hormonmérgezéssel lett akkora amekkora, nem fizetnénk többet a szomszédban kapirgáló kisebb mellű példányért? Felmerül a kérdés: mennyi húst ennénk, ha nekünk kéne felnevelni, leölni az állatot, abban a világban, ahol már sok háziasszonynak a csirke bontása is gondot okoz.
Vagy lehet, hogy ez előbb felsorolt élelmiszerekről mindannyian tudjuk azokat az információkat, amiket előbb leírtam? Csak hát valahol inkább nem gondolunk rájuk akkor, amikor az a finom zsíros pörkölt az asztalra kerül, akkor amikor elolvassuk az akciós feliratot valamelyik prospektus elején.
Nincs pénz, nincs állás, nincs semmi, ami támogatná azt, hogy a biopiacon vásároljunk, akár húst, akár mást, hisz ott egy kiló gabonát sem kapok annyiért, amennyiért a hipermarketben már kenyeret kapok, és jobb inkább tényleg nem feltenni a kérdést, hogy mi van abban a meseszép ropogós kenyérben, ami annnnnnnnyira finom, és friss. És amúgy is a bió az, amit éjjel permeteznek. Hááááát persze, újabb butaság.... Nem fogok most jogszabályokra hivatkozni, sőt semmi ellenérvet nem fogok mondani....mindenki találna maga észérveket ha akarna, és nekem úgysem hinne.
Ha tudnánk a boltjaink polcán lévő termékekről, hogy lassan ölő mérgek megennénk őket? Költői a kérdés, mert nyilván nevezhető az előbbi megfogalmazásom írói túlkapásnak, elvakult fanatizmusnak. Ha azonban én őszintén körülnézek egy bevásárló központ választékában, nagyon óvatos becsléssel mondhatom csak, hogy minimum 80%-ára a termékeknek 10 perces vizsgálat után illik ez a fogalom.
Persze oké én nagyokos, de akkor mit lehet csinálni? Változni kell, ami nehéz, nagggggyon, naggggyon nehéz. Onnan tudom, hogy járom a változás útját, mert pld. a sajtról még mindig nem tudok lemondani, pedig pontosan tudom hogy mekkora károkat okoz.... Gyakran elfáradok a szabályoktól, a főzéstől, a kis választéktól, és elgyengülök. Egyedül nem megy... nem megy, ha kifogásokat keresünk, mert találunk.... Időt kell szánnunk az egészségünkre, ha még megvan, pénzt kell rá szánnunk, és tanulnunk kell enni, és élni. Önfegyelem legnagyobb próbája, és pillanatonként lehet csalódni önmagunkban ha mássá szeretnénk válni, ha tudjunk és szembe merünk nézni azzal hogy rossz irányba haladunk. Lépésenként, kitartással, segítséggel lehetséges.
A kérdés pedig továbbra is marad: Mit kéne tudnunk élelmiszereinkről, hogy ne együk meg őket? Nem elég amit már most tudunk?
*kérdezem én, mi más lehetne, na jó sok más, de azért mégiscsak abból épül annak a gyereknek a szervezetében minden, amit megeszik...
**akivel én találkoztam közelebb volt a 200kg-hoz, mint a 100-hoz, és nem tűnt igazán követendő példának....
.jpg)
