A MÁSIK KERT Petrik Adrienn

Minden vágyam ezt a könyvet a kezemben tartani, és olvasni, és az előző részével együttű(amiről meggyőződésem volt hogy annó írtam egy postot, de sehol nem találom) a magaménak tudni. Egy másik vágyam, hogy az írója tervezze álmaim otthonát....lehet hogy meg kéne kérni?....

A MÁSIK KERT - RÖVID TARTALOM Kedves Adrien! Első könyved, az Asszony és háza ajánlásakor bevallottam, nem ismerlek, még sosem találkoztunk. Miután átnéztem a varázslatos fotókkal bőven illusztrált kötetet, már csak egyre vágytam, hadd mehessek oda, abba a mesebeli házba, lehetőleg azonnal. Egy szemtelen mondattal zártam rajongó soraimat: „Kuglófot ígértél... Jövök!" Azóta persze találkoztunk. Ha jól emlékszem, egy novemberi szerda reggel autóba pakoltál, és kivittél a házatokba, Törökbálintra. Már a kocsiban azt mondtad rejtélyesen, majd meglátod, tudja a ház meg a kert, hogyan fogadjon... Valóban mese volt... Itt bent a városban minden lucskos, szürke, fekete, nálatok mintha vastag porcukorba mártották volna a világot, minden hófehér. A ház, az oda vezető kőlépcső, a téglajárda, a terasz vidám deszkái... Hófehér volt a kert, a fák... És akkor átmutattál a szomszéd lejtős telekre. Néztem, néztem, de nem tudtam elgondolni, mit látsz te abban a meredeken lefutó, gazos, csökött bokrokkal és elöregedett fákkal teli, iszalaggal és bodzával benőtt, keskeny földdarabon, mit gondoltál ki azzal a csúcsra járatott fejeddel, amikor én csak egy rémesen benőtt, használhatatlanul lefelé zuhanó, semmilyen vágyamhoz nem idomuló, elhanyagolt telket látok. Csak álltál a frissen hullott hóban, és szelíden ennyit mondtál: - Látod, az a „másik kert". Ha minden jól megy, eladják, és ha még jobban, talán meg tudjuk venni... Ma már tudom, ha te ennyit, kis sóhaj kíséretében kimondasz, mérget vehetek rá, az már a tiéd. Van valami delejes, boszorkányos, vágykeltő boldogsághormon benned, ami addig dolgozik, varázsol, űz, játszik és álmodik, munkálkodik és alkuszik, míg a vágyott dolog egészen a tiéd nem lesz. Legyen az gyerek, állat, virág, ház, barátság, hóesés, nyári vihar, egy régi kerti pad... Vagy egy kert. Az a másik... A tiéd lett. Onnan tudtam, hogy megint elém raktak néhány oldalnyi képet és szöveget, s megint képtelenség volt letenni. Az új könyvedet. És nem hittem a szememnek. Ott pompázott a másik kert, élete virágjában, örök fiatalságban, buján, finoman, illatosan. Teli játékkal, derűvel, bravúros, mégis odaillő rendezésben, ahol szinte nyoma sincs emberi kéznek, erőszaknak, mintha minden virág, bokor és fa önmagától adta volna oda magát... Hortenziák, csöppnyi asszonyi melankóliával. Mohos kút, alatta derűs medence, ravaszul egyszerű vízátvezető csővel, ami nem más, mint egy, a szecesszió világát idéző, gyönyörűséges törött pálinkás üveg nyaka. Dekadens rózsák, korai hunyor, hányatott sorsú mesés tulipánok, saját magatok rakta kőpad, ahol a legjobb leülni... Párnák rajta a gyerekek régi pulóvereiből, hogy mindig ott legyen az illatuk, a színük a közeledben... És ott vannak a kutyák mind a négyen, a cicák ketten, és épek a virágok, nincs háborúság és buta kerítés... Kegyelmet kaptak a gyomnövények és helyet a vadvirágok, s úgy illenek az árvácskák és fürtös gyöngyikék, petúniák és cineák közé, mintha mindig egy kertben éltek volna... Látom a tavasz ragacsos rügyek, a nyár lobogását, őszi falevelek bíborát a lépcső szögletében, a vidám, havas pamacsot a kutyák lábán... A másik kert... mondtad álmodozva. Váltakozva nyílnak a virágok. Egyik elvirít, már nyit a másik. Csak nézek... Csökött bokrok, kiöregedett fák, ötlettelen meredély? Elképzelem, ahogy áttetted a lábad a kerítésen, s hanyatt feküdtél elnyújtózva, gyökerek szakadtak, ágak engedték le a karjukat, fűben rejtőzködő virágok simultak a karod alá, megadta magát a kert. Neked már csak álmodni kellett. Aztán ásni, földet mozgatni, ültetni, virágokat hozni, gyűjteni, cserélni... Mert úgy kertészkedsz, mint a régi falusi asszonyok, erdőről hoztak, egymástól kaptak palántát, tövet, vesszőt, oltványt. Hát így szaporítod te is a másik kert - megszámoltad - több mint hatszáz növényét, virágát... Adrien, rég találkoztunk... A kuglófod receptjét már tovább is adtam... Nem hívnál meg a kertedbe, oda, melléd, a kőpadra... Most talán egy hókiflire... SCHÁFFER ERZSÉBET

Egy kis olvasnivaló...

....amit egy Paprika magazinhoz kapott ajándék Családi lapban olvastam ma reggel, és nagyon megtetszett.

MIÉRT NEM MEGYEK ORVOSHOZ?

Ez egy tudományos értekezés, laikus nyelven szólva szakcikk, elvárom az illetékes
szakköröknek, úgymint az orvostársadalomnak és a betegek társadalmának, más szóval a
többi
népeknek komoly figyelmét a mérlegelendő (mér ne volna legelendő?) kérdés etimológiai és
nem utolsó sorban endopatolo-pszichosoma-tikonumizmatikai jelentőségének
megfontológiájára.
Szakcikk. Nem szikcakk és cikkcakk.
Amivel azt akarom mondani, hogy nem célom a képzelet szeszélyes, ugráló és rapszodikus, de
megbízhatatlan járművére bízni magam, a szigorúan módszeres tárgyalásformát választottam,
mely minden kitéréstől függetlenül halad útján, megállás nélkül. (Vesd össze: megállómánia).
Tárgyam: miért nem megy az ember orvoshoz?
Két részre osztom a feladatot. Általános és specializált formában vetem fel a kérdést.
Tapasztalataim és klinikai megfigyeléseim, azonkívül szubjektív természetű megfontolások s az
idevágó irodalom gondos mellőzése után arra a meggyőződésre jutottam, hogy orvoshoz
általában
azért nem megy az ember, mert már régen menni kellett volna, de mindig halasztottam és most
mit fog szólni, hogy így elhanyagoltam a dolgot, külön erkölcsprédikációt kapok, holott én a
hasamat fájlalom és nem az erkölcseimet;
mert félek, hogy az orvos komolyabban veszi a dolgot, mint magam, ijesztgetni kezd és
mindenféléről le akar szoktatni, lévén neki a betegségem fontos, nekem meg az egészségem;
mert ilyenformán én nagyon jól megférek a betegségemmel, o ellenben jobban haragszik a
betegségemre, mint amennyire az egészségemet szereti, s utóbbit hajlandó feláldozni,
csakhogy az előbbit tönkretegye;
mert alapjában véve megszerettem a betegséget, szükségem is van rá, kifogásnak, önmagam
és mások előtt, a lustálkodásra (felnőtt ember csak a betegsége révén jut egy kis
gyöngédséghez és szeretethez) s félő, hogy az orvosi kezelés aláássa a betegségemet;
mert a régi orvosomban már nem bízom, miután nagyon összebarátkoztunk s o bizalmasan
tudtomra adta, hogy neki is ez a baja van, de fütyül rá – viszont éppen, mert nagyon
összebarátkoztunk, félek, hogy megsértem, ha új orvoshoz megyek;
mert ilyenformán kényesebb vagyok az orvoskari becsületre, mint ok maguk, pedig ez az ő
dolguk;
mert mindenki mondja, hogy menjek;
mert orvos mondta, hogy ne menjek, szerinte ugyanis nekem, mint intelligens embernek
megsúghatja, hogy ebben a dologban az orvosok nem tudnak semmi okosat, mindent, amit
csinálnak, humbug;
mert laikus mondta, hogy ebben a dologban nagyszerű eredmények vannak;
mert van egy Skurek nevű ismerősöm, egy bútorkereskedő, aki ugyan nem orvos, de meg
vagyok győződve róla, hogy mindent jobban tud a professzoroknál és ha vele kibeszélgetem
magam, meg vagyok nyugodva;
mert mint férfi, nem szeretem, ha úgy bánnak velem, mint a gyerekekkel;
mert mint no, nem szeretem, ha úgy bánnak velem, mint a felnőttel;
mert mint férfi, nem szeretem, ha engem áltatnak és hazudnak nekem;
mert mint no, nem szeretem, ha nekem megmondják az igazat;
mert a honorárium dolgában bizonytalan vagyok, az orvos nem mondja meg, folyton erre
gondolok, miközben vizsgál, ettől magas a pulzusom, nagyobb a betegség látszata, még többet
kell majd fizetni, még nagyobb a pulzusom és így tovább;
mert folyton azt hallom, hogy minden művelt ember orvoshoz megy s ebből az a gyanúm alakult
ki, hogy viszont a többiek orvosnak mentek – és végre;
mert semmi bajom sincs, mi a fenének menjek orvoshoz?
Speciálisan
gégészhez azért nem megyek, mert mindenféle hosszú tárgyakat dugdos az orromba és
ahelyett, hogy elismerné, hogy ez kellemetlen, folyton csúfol közben, mint aki érthetetlennek
találja ezt az affektálást, hiszen nyilvánvaló, hogy ennél nincs nagyobb kéjmámor;
sebészhez azért nem megyek, mert folyton azt mondja, hogy ne féljek, holott nekem egyetlen
vigasztalásom, hogy félek – továbbá azt mondja, hogy nem fog fájni és fáj, ahelyett, hogy azt
mondaná, hogy fájni fog és mégse fájna;
fogászhoz azért nem megyek, mert megyek ugyan, de az előszobában elmúlik a fájás és
gondolom, majd holnap megyek, de nem is ide, hanem ahhoz, aki nem piszmog el egy évig,
amikor a díjak következtében már lesz ugyan mivel harapni, de nem lesz mit;
röntgenológushoz azért nem megyek, mert a csontvázamat és vesémet látja, de a kabátomat
nem s így nem adja meg a kellő tiszteletet;
urológushoz azért nem megyek, mert többnyire roppant vicces emberek és oda nem tartozó
dolgokat mondanak magánügyeimre vonatkozóan, továbbá véleményeket fizikumomról, mint a
szabó, aki mértékvétel ürügye alatt lekritizálja az alakomat;
gyomorspecialistához azért nem megyek, mert többnyire komor emberek, nem hagynak
magukkal vitatkozni, mindent jobban akarnak tudni nálam és nem hajlandók például megérteni,
hogy az ember ebéd és vacsora tartamára igazán felfüggeszthetné a diétát, ha különben
betartja;
idegorvoshoz azért nem megyek, mert aznap mikor mennem kellene, éppen nagyon ideges
vagyok és ilyen idegállapotban nem bírom az orvost – és végre;
pszichoanalitikushoz azért nem megyek, mert három hétig egyebet se csinál, mint hogy kielemzi
belőlem, hogy miért nem akarok pszichoanalitikushoz menni, mint az egyszeri tanító, aki azt
mondja Mórickának: Móricka, warum bist du nicht gekommt, mire Móricka teljes joggal felelheti
méltatlankodó hangon: Herr Lehrer, ich bin doch dó!

Karinthy Frigyes