S.O.S.

Valaki mondja meg hogy kell felülkerekedni a káoszon, a rendetlenségen, a rémes fejetlenségen. Nem megy semmit előre az egész, és én szenvedek tőle. Ruhák, papírok, tollak, mit tudom én még mik....

SEGÍTSÉG!!!

Rendet akarok, és nem tudom megcsinálni. Nem tudom megtartani, és bántanak miatta, mert nem tudják hogy engem is zavar, de valamiért képetlen vagyok megcsinálni. Pedig csak arról álmodom....azaz ez most a legnagyobb álmom.

Nem tudjátok elképzelni mi van itt, tényleg rémes, rettenetes, és kétségbeejtő:(

A rend a lelke mindennek remélem nem igaz, de kezdem úgyérezni mégis. És már zseni se vagyok, hogy átlássak a káoszon. Azaz általábna igen, de már nem akarok....és a lakásunk tényleg nem a lelkemet tükrözi.. ott már rend van, csak körülöttem maradt kupi, és épp ezért nem tudom elviselni.....

Egy nap és egy éjjel fél éve

Március 13-án reggel fájdogált a hasam. Kimentem pisilni, és véres volt. Tudtam. hogy lassan indulni kell. Szóltam Gergőmnek. Anya is itthon volt. Ő izgatottabb volt mint én, és ez kicsit zavart, mert az ő megnyugvása miatt is sürgettem egy kicsit az indulást. Csomagoltunk, azaz fogtuk az összekészített cuccot, és mars a Jánoskorház. Próbáltam elérni a dokimat, teljesen hiába. Betegen feküdt otthon. 

Útközben  megbeszéltük, hogy hamar kibújik majd ez a csöppség a pocakomból, és minden mesés lesz. 

Beértünk a korházba. Az ügyeletes orvost szerencsére már láttam. Vizsgált is, mert az én dokim már több mint egy hete beteg volt. Elég fura egy emberke volt: 30 év körüli magas férfi, nyílt tekintettel, és fura kérdésekkel. De legalább nem tökidegen. Befektettek egy szülőszobába, rámteszik a gépeket. Fájdogálok, nem panaszkodok, sétálgatok, pihengetek. Nem vagyok kitágulva kicsit se, de van időnk, majd fogok én még tágulni.

Dél körül megint megvizsgálnak, semmi változás, fájások is alábbhagytak. Odahívják a Tanárurat. Ez volt az első komoly hiba. Tanárúr nem túl finomam megvizsgál, és most én nagyon nagyon finoman fogalmaztam. Igyekszem halkan tűrni. Odaszól a körülöttem álló seregnek:

-kimozdítható koponya, nem megindult szülés csak kicsi a beteg fájdalomküszöbe. -majd távozott (torkomig visszanyomta szegény babócámat, és porbatiporta minden önbecsülésemet.)

Ezután közölte velem a dokim, hogy akkor kapok egy ágyat osztályon, mert még nem fogunk szülni. Erre én nagy lekesen közöltem, hogy remek, akkor inkább hazamegyek. No neeem, arról szó sem lehet, lehet hogy 10 perc múlva fordul a kocka. Ezen a ponton rájöttem, hogy olyanok vesznek közül, akik nem sokkal tudnak többet mondani nekem annál, mint amit tudom hogy történni fog velem. Sírtam, Gergő próbált megnyugtatni. Lebattyogtunk a szobába, elfoglaltam az ágyat, és kiborulva konstatáltam, hogy itt már mindenki a babájával tölti az idejét, én meg itt vagyok, és a babám épp az eddiginél is 10cmrrel magasabbra került a Tanárúr óvatos vizsgálatának köszönhetően. Ki voltam borulva, teljesen. Gergő mellettem állt, és mondta, hogy minden rendben lesz, túl leszünk rejta.

Eltelt a nap, fájdogáltam.  Este kilenc körül Gergő hazaindult. Ettől totál kiborultam.  Álltam fel az ágyról, hogy kikísérem. Zokogtam. Ahogy fölálltam rées görcs következett, és komolyabb mennyiségű véres víz folyt végig a lábmon. Gergő mégsem ment haza. Szóltunk ott egy ápolónak, aki vállrángatva közölte, hogy akkor menjünk fel a szülészetre.  Felmentünk, megvizsgáltak: méhszáj változatlan. 6 órát még válrhatunk biztonsággal, de szerintük felesleges, el kéne kezdeni az oxitocint adagolni. Rábólintottam félve, mert tudtam, hogy az nagyon fog fájni. Ebben elginkább azért voltam biztos, mert azonnal hívni akarták az altatóorvost, hogy az epidurált akár kezdhetjük is. Na ezt már nem engedtük meg, közöltem hogy erős vagyok, és menni fog. A doki mondta, hogy oké, akkor majd később írom alá, neki ráér, de nem fogom bírni. Rosszulesett. Bekötötték az infúziót. Jöttek a fájások. 10 percen belül rémes fájdalmak. Két órán át nyomatták, és folyton cserélték a palackot.... 2 percenként, másfél percig tartó fájdalmak. Fáradtam, de tartottam magam, mert a babáért bármit. Megint megvizsgáltak, semmi változás. Ez az infó leszívta az összes energiámat. Ezt a gyenge pillanatomat használta ki a doki, hogy az epidurált aláirassa. Aláírtam, és feladtam. A fájások jöttek, én ordítottam. Jött egy idősebb szülésznő...se előtte, se utána nem láttam többet, és csak annyit mondot egyik ordításom után, hogy ugye tudom ezzel mennyit ártok a picinek. Gergő azonnal leállított. Úgy állt ki értem ahogy addig még soha. Megjött az altatóorvos. Nagyon rendes fiatal nő volt. Remekül, és fájdalom nélkül helyezte el az érzéstelenítőhöz tartozó kütyüket. Az érzéstelenítő hatott, elaludtam egy kicsit. Mikor felébredtem, már újra kezdtem érezni a fájásokat. Megvizsgáltak, tágultam, már majdnem teljesen eltűnt a méhszáj. Jóhír, boldog vagyok. Kicsit még várunk, aztán kitolás. 4óra körül van. Eltelt még másfél óra, és örömmel közölték, hogy kész a méhszáj, tolhatunk. A doki ült egy karosszékben, tőlem két méterre, karbatett kézzel, és közölte hogy éppen milyen pozben nyomjak. Nyomtam. Semmi. Nyomtam. Semmi. Eltelt háromnegyed óra. Megint mentek vaki okoshoz, hogy nézze meg mi a helyzet. Felkiáltottam, hogy csak a Tanárurat ne. Nem az jött. Rendesebb volt, de rossz hírt hozott. Császár, mert nem fér ki. Kedves anyuka, ne is nyomjon. Elmélyítik az edát, és kiveszik a babát. Megint kiborultam. Tolófájások, nem tolhatok, rémes fölösleges fájdalom. Fáradt voltam, és Gergő sem  jöhetett velem. Lelkielg is teljesen összezuhantam, és átadtam magam az orvosoknak, akiben nagyon igyekeztem bízni. Fájdalmat csillapítottak, felvágtak. Minden éreztem. Nem fejtem ki, nem akarok senkit elrettenteni, nem célom. Sok idő telt el, és nehezen tudták kivenni a babát. Aggódtak. Baba megvolt, minden rendben vele. Már csak értem aggódtak. Rendbetettek. Kitoltak, le a szobába, ott volt Gergőm. Örült nekem, és mondta, hogy mesés a babánk. Pihennem kellett. Gyenge voltam. Nem tudom kik voltak ott, nem tudom mikor hozták be a babát, ott volt anyukám, Gergő, apa és Olivér. Kicsi volt, nagy volt rá a ruha, fekete a haja, és mellém tették. Boldog voltam. 

Másnap aztán kaptam vért, tartottam magam, igyekeztem szoptatni, és minden renben volt.

Fél év telt el. Éjjel nem tudtam audni. Feküdtem a két férfim között, és gyönyörködtem bennük. Megérte-e? Persze. Újrakezdeném-e? Persze. De tanultam a dologból.Nem akarom negtív szereplőnek feltüntetni az orvost akit akkor kaptam. Jó pszichológus, hogy milyen nőgyógyász, azt nem tudodm, de egy biztos. Sose szült még, hisz férfi. A másodiknál olyan emberre bízom magam, aki már szült. Lehet hogy itthon, lehet hogy korházban. De türelemmel, időthagyva magamnak, és a babának, hogy minden a maga idejében történjen.

Fogok én még szülni természetes úton. Mesés volt az emúlt fél évem a csodás fiammal és férjemmel. Kívánom mindenkinek legalább azt a boldogságot amit én kaptam.

Szelektálás

Sok kedves olvasómnak fogok most csalódást okozni, de be kell vallanom, a szelektív szemétgyűtsé még nem valósult meg az otthonunkban. Ebben az a legelkeserítőbb, hogy már beköltözésünk előtt arról álmodtam, hogy az milyen remek lesz majd. Most azonba tényleg fordulóponthoz értünk, és szelekálni fogunk, ahogy azt illik egy reformáháztartásban.

Ahogy a szemetünket figyelem, gyakorlatilag csak komposztálni való, és papír van. Néha akad egy kis csomagoló zacskó, amiben a magokat vessszük, ha nem kapunk kimértet papírzacsiban. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy nem todom néha eldönteni egy egy darabról hogy hova is kellene dobni. Ebből a legelgondolkodtatóbb az anyagmaradék, amik a varrásom tután maradnak. Amit még nem kedvelek azok a csomagolózacskók, amikre nem csak az igaz hogy nem lehet többször használni őket, de még az is, hogy előbb elszakad, minthogy kiürülne a mag belőle. NEM SZERETEM, szóval ha én vásárolok akkor olyat veszek, ami nem ilyenben van. Sajnos még nincsenek külön szemetesek sem. A papírosnak mindig egy papírdobozt fogok majd, ami épp szemét lenne úgyis. A komposztos a legnehezebb ügy, mert papír nem jó, mert elázik, a műanyag nem jó, mosrt abba gyorsabban rohad bele mint ahogy kivinnénk, és rémesen mocskos lesz. Az álommegoldás komposzba tehető zacskó lenne, amire amúgyis hajlandó lennék költeni. Itt tartunk most ebben a témában. A papírt már most szelektálom, nagyon szigorúan, a komposztmeg a zacskó kerül még egy tartályba, és akárhogy is de ennek most azonnal végetvetek.

Első lépés, hogy elmegyek és szerzek komposztálós zacskótk, tuti van már akár egy spárban is ilyen.

Második lépés, hogy a maradék anyagokból készítek legalább 10 rongyzacskót, ha piacra megyünk, akkor se kelljen zacskót pazarolni, mert ha valamit válogatnom kell, akkor fontos, hogy minnél kevesebb legyen a válogatnivaló. És ez persze a szemétre is igaz.

Harmadik lépés, hogy helyet csinláok a szemeteseknek, mert a jelenlegi egyszem kicsi lila vödrünk még elviselhető elöl, de 3 kuka már nem kerülgethető. És ha a jelenlegi egy is eltűnik, az már csodás.

Persze három a magyar igazság, és egy a ráadás, szóval egy lépés még hátra van.

Negyedik lépés: komposztot kell kialakítani a kertben, hogy ne csak egy kupacba hordjuk valahol a kert végében, mert úgy a későbbi felhasználás is egyszerűbbé válik.

Ahogy a lépések megvalósulnak készülnek is a képek, és előtte utána állapotokat fognak bemutatni:D, ahogy a tvből tanultam:D

Életöröm a villamoson

Ma a négyes-hatos villamoson is érdemes volt utazni, ami ritka. Panaszkodni nem szoktam róla, hisz elvisz ahova akarom, és ezzel teljesíti amit elvárok tőle. A villamoson utazó közösség színessége már csak a garantált napi mókát szolgáltatja. A mai eset, azonban kilóg a többiből, mert jókedvre derített. Blahalujzatéren álltam alvó kicsi fiammal a nyakamban, és vártuk a sárga csodát. Mellettünk egy sereg (kb. 20-25fő) egyetemista srác majszolt kókuszos cerbona-kekszet. Két zacskón lehetett osztozni, és a zacskót őrző csapattag folyton jelentést adott hogy mennyi van még nála. A jelenlétükön túl ezzel a megnyilvánulással már garantáltan kiérdemelték figyelmemet.Begördült a villamos. A fiúk kántáln ikezdték a következő szövetet: LESZ MÉG HELY! LESZ MÉG HELY! Méllyen zengő hangjuk az egész villamost betöltötte, és létszámuk ténylegesen komoly helyet igényelt a járművön. Ülőhelyben nem is reménykedhettem. Annyian voltunk, hogy nem is láttam széket, és kapaszkodni se tudtam. Alapesetben ez olyan állapot, amin kiakadok, főleg mert még Olivér is felébredt, de ebben a társaságban nem lehetett nem mosolyogni. Sugárzott belőlük valami, ami ha mozivásznon néztem volna a jelenetet, akkor az eddig feketefehér kép színessé vált volna. Szivatták egymást, ami az a fajta ércelődés volt, ami csak szeretetteljes közösségben képzelhető el(nem félreértendő). Nevettek. A villamos egyik sarkában egy fiatal csaj két sráccal kizárták magukat az örömből, fel voltak háborodva, hogy lehet ilyen eszement csordát felengedni a villamosra, emberek közé. Be is szólt nekik néhányat, persze a boldog banda észre sem vette őket. Megtudtam velükutazásom során, hogy a Váciutcát is bejárták már: PÓLÓT LE! kiáltásokkal, és közgázosok lévén a statisztikáktól annyira nem állnak messze, mert a nagy számok törvényét latolgatták: hány embernek kellett volna még mondani, hogy valaki levegye. Volt egy pont, amikor azonban rájöttek, hogy az eredmény máris rémes nagy számmá válik, ha biztosak akarnak lenni, hogy nem férfi él a lehetőséggel:). Ezt a témát egy klasszikus gólyatábori hangulatot idéző pajzán dal követte, amit persze csak a rímeket fejben előre kigondoló hozzám hasonló hallgató talál pajzánnak, mert a rímek valahogy sose került kimondásra. Kedvelem az ilyen dalokat. Kedvelem a jókedvet, és kedveltem, hogy amikor le akartam szállni, az egész közösség összefogott hogy esélyem legyen elérni az ajtót: A BABA LESZÁLL! kiáltás zengte be a villamost. Jólesett.
Kedves KÖZGÁZOSOK, köszönöm a napi életörömöt, és kívánom nektek, hogy vizsgaidőszakban is legalább ennek a felét meg tudjátok őrizni!!

XII. vegetáriánus fesztivál

Most jött el az a pont, amikor megírom a postomat a vegafesztiválról. Fantasztikusan éreztük magunkat mindkét napon. Az előadások közül kiemelném a globális felmelegedésről szólót, mert arra kicsit úgy ültem be, hogy vajon mit lehet erről még mondani. Még alatta is némi szkeptikus iróniával ültem egy darabig a rémképek kicsit hatásvadásznak tűnő vetítése közben. Aztán jött egy fordulópont. Elmondta az előadó, hogy az autók környezetszennyező hatásánál sokkal erőteljesebbek az állattartásból származó szennyeződések károsítása. Ebben a legerősebb a szarvasmarhákkal okozott, miszerint rengeteg metán termelődik az állat ürüléke által. Mérhetetlen mennyiségű ivóvíz elpazarlása történik mindenfajta állat tartásakor, levágásakor. Ha embereknek adnánk azt a mennyiségű tápanyagot amit most állatoknak adunk, akkor nem hogy a jelenlegi összes éhező lakhatna jól, de még maradna is. Képek, statisztikák, összehasonlítások, rengeteg rengetek jól elképzelhető példa. Nem vagyok egy bőgős masina, de elbőgtem magam, mert rájöttem, hogy nem nekem kéne itt ülnöm, mert miattam aztán senki ne tartson szarvasmarhát, és nem fogom tudni így átadni azoknak, akik engem nap mint nam vizsgáztatnak életmódommal kapcsolatban.
A hangulat, a légkör, az idő nagyon szép volt. Rengeteg régi ismerőssel találkoztunk, a tábortásaik közül is, ami nagyon jól esett. Ebédre jókat ettünk, és nagy kihívás volt hogy ne nassoljunk a sok kóstolnivaló mellett. A vegasajtokért én személy szerint oda vagyok, és ebédkiegészítő címszóval meg is kóstoltam őket. Nagyon finomak.
Megállapítottuk párommal, hogy azért mindent összevetve óvatosan kellett szemlélni a jelenlevő cégeket, tanácsadókat, mert némelyik nagyon messze áll a mi világnézetütől.
A jazzkoncert nagyon jó aláfestást adott a sétához a pultok között, Gergőm még a jógát is kipróbálta, amíg én hordozókendő beszámolót tartottam egy érdeklődőnek.
A fesztivál számomra leghasznosabb része egy beszélgetés volt, egy bábával, egy védőnővel, egy kedves vegán párral, és egy 3 hetes kislányt, adott esetben szoptató édesanyjával. Az eredeti téma a vegán szoptatás, gyermeknevelés volt, amitől nagyon eltávolodtunk, de az egy külön posztot érdemmel.
ZÁRás kppen csak annyit, hogy jövőre találkozzunk, mert a Ti véleményetek is érdekel.

Főóldalon

A Vegafesztiválon riportot adtam egy kedves hölgynek, akinek a társa közben fiacskámat is fotózta:). Tegnap este, kedves barátaink már meg is lelték a cikket, amiben minket is megemlítenek pár mondatban. Este elszontyolodva tapasztaltam, hogy kisfiam nem hatotta meg őket annyira, hogy kép kerüljön fel róla, de ma reggel párom főoldalon találta őt:). Az összefoglaló is megér talán egy elolvasást, mert az is egy nézőpont de az enyémtől nagyon távol áll. Ezek után még fontosabbnak érzem, hogy majd az én összefoglalóm is publikálásra kerüljön, de amíg ez késik, olvassátok el az Útkereső blog szívemhez közelebb álló beszámolóját.
S végül a sztárfotó a fiacskámról:

Gondolatok egy Sex és New-York után

Töredelmesen bevallom, nagyon szeretem a fenn említett sorozatot. Nem élném az életet amit a főszereplő barátnők, mert bár imádom a szép ruhákat, de az egyetlen dolog ezen kívül, amit szeretek, és köze van a történethez, az a cikkírás. Ha van olyan olvasóm aki még esetleg osztozik velem a sorozat nézésének élvezetében bizonyára látta azt a részt, aminek gondolatmenete a teherbeesés, abortusz témakör körül mozgott. Ez a téma felbolygatott bennem sok mindent.
Alapvetően elég árnyaltan igyekszem a legtöbb témában állást foglalni, és nem elítélni azt, aki máshogy gondolkodik mint én. Az abortusz azonban kivételt képez. Nem tudom tolerálni az abortusz tényét. Egyetlen okot ismerek, amikor elfogadható: Ha az anya élete veszélyben van a terhesség alatt, a terhesség miatt.
Egyetlen embert ismerek, akinek volt abortusza, azaz igazából abban sem vagyok biztos hogy volt, de lehet hogy ezt csak az örök naívitásom teszi. Na ezt kifejtem, mert belebonyolódtam. Legjobb haverünk eleve kusza kapcsolata úgy tűnt egy nap, hogy teljesen lezárult, mikor két héttel később a hölgy bejelentette hogy késik neki. Egy héttel később hogy terhes. Majd némi idő után, hogy a haverunkkal megbeszélték, hogy elvetetik. Kiakadtam, és elég határozottan állástfoglaltam a dologban, majd rájöttem, hogy ez a kör simán lehetett egy kísérlet haverunk visszaszerzésére, és 10000Ft-tal történő lehúzására, és ezt a lelkem jobban befogadta, mint a (szerintem) gyilkosság tényét. De hogy ez igaz vagy nem, máig nem tudom, és talán már nem is fontos, de az én lelkem kreált magának egy ilyen igazságot, hogy ne akarjam azonnal lezárni a kapcsolatot a haverunkkal.
Szóval az abortusz olyan dolog, amikor az ember élet-halál kérdésben dönt, ami már nem a hatásköre. Ha azt szeretné hogy ne legyen terhes a nő, és egészen egészen nem akarja ezt, még véletlenül sem, akkor azt tudom neki radikálisan javasolni, hogy még véletlenül se feküdjön le senkivel, mert akkor bizony már a gyermekszületés lehetőségeét nem tudja 0%on tartani. Lehet védekezéssel csökkenteni az esélyeket, és kell is, de tudni kell, hogy biztos módszer nincs. Ha egy magzat megfogan, annak feladata van, annak célja van, és nem az én tulajdonom, még akkor sem ha az én testem, az én időm, az én szeretetem, és az én felelőségem táplálja őt az elkövetkezendő években. Persze lehet hivatkozni anyagi gondokra, alkalmatlan életszakaszra, fiatalságra, ismeretlen apára, stb stb stb... Nagyon, nagyon rossz helyzetek alaulhatnak ki a felelőtlenségből adódóan, de nincs olyan rossz helyzet, mint a saját gyermekem megölése. Rendelkezésemre áll kilenc hosszú hónap, hogy a megoldásokat keresve egyenesbe jöjjek, és jöhetek is, mert én hiszem, hogy ha Isten ad báránykát, legelőt is küld mellé. Ami biztos hogy tenni kell, hogy változtani, lemondani, és hinni kell. Nehéz, embertpróbáló, és ha egy nő egyedül maradt ezzel a gonddal akkor nőt próbáló, de ölni nincs jogom, még akkor sem ha a törvény engedi. Kötelességem tenni a helyzetem megváltoztatásáért, hogy a gyermeknek meglegyen mindene ami kell neki. És amire egy újszülöttnek pótolhatatlanul szüksége van az édesanyja szeretete, teje, és egy ágynyi hely, akár a szülőkkel együtt. Persze a modern kor elképzelése más erről, de a kisbaba semmivel sem modernebb mint pár ezerévvel ezelőtti őse, csak mi torzulunk, és akaunk tökéletesnek hitt környezetet termteni az utódunknak, aminek gyakran az utódnélküliség az eredménye.
Egy gyermek nem lehetőség, hanem kötelesség, és ajándék, amiért hálásnak kell lenni, minen körülmények között, és a hála megodásokat és boldogságot fog adni.