Egy hónapja...

... reggel egy fél napos csecsemő, és két és fél éves nagyfiú között ébredtem. Új család... Előtte egy nappal, szokásos pisilés ingerrel ébredtem, csak valahogy a pisilés végeztével nem maradt abba a csurgás... Fel kellett mosni magam után... még mindig nem mertem magamban kijelenteni, hogy ma szülök... Egy fél órával később anyukám jelentette ki határozottan, hogy hívja a segítséget, mert itt esemény lesz...
Szóval már egy hónapja itt ez a csöppség, akit megszültem, aki egy csodás úton érezett, és az egész terhesség egy minden szinten megújjító folyamat volt. Egy hónap, és én azóta is az emlékekben élek. Ragaszkodom a flakonhoz, amiből szülés altt ittam. Ragaszkodom az emerekhez, akik akkor körülvettek. Ragaszkodom ahhoz, hogy szüléstörténetek olvassak. Ragaszkodom a kisfiúhoz, ahhoz hogy mindig elégedett legyen. Nem akarok távolodni ettől az élménytől. 
Pedig nyilván történik, és most úgy gondolom elég lassan ahhoz, hogy elviselhető legyen.
Tegnap előtt reggel Olivér közölte, hogy Tivadar haza, mondutk neki, hogy Tivadar itt van otthon, velünk, vigyorogva közölte, hogy neeeem, vissza, X-hez, a segítőmhöz. Mosolyogva összenéztünk Apával, hát ez is eljött, Olivér kicsit megunta a kistesót. Aztán nem is krédeztünk semmit, Olivér újra mondja a segítőm nevét, meg hogy forró, anya fáj, baba hangos, kakis. Ezzel gyakorlatilag elmesélte a szülést, és nekem könnybel ábadt a szemem... talán nem csoda... majd odabújik a hasamhoz, és moslyogva mutogatja, hogy baba, másik baba. Próbálom elmondani neki, hogy most nincs ott másik baba, madj kicsit később, persze ő ezt nem fogadja el, és csak mondogadta hogy most. Mosolygunk, Tivadar szopizik, és én nagyon hálás vagyok Olivérnek, hogy tudom ő se fogja soha elfejteni azt a napot., és nagyon hálás vagyok magamnak, anyukámnak, az eseményeknek, és mindennek, hogy ott lehett velünk, és  tényleg együtt született meg az új család.... egy hónapja....